Most, hogy zarándokként a szent hegy felé igyekszem, vajon mit tudok kezdeni ezzel a lehetőséggel? Kihozom belőle a legtöbbet, vagy végig a rossz idő miatt fogok nyavalyogni? Jobb emberként térek haza, aki tisztában van vele, hogy kicsoda, vagy csak egy rakás fényképet, néhány szuvenírt meg egy nagyzoló, eltúlzott úti beszámolót viszek magammal? Valóban "meghal egyszer" a rosszabbik felem, vagy tovább cipelem, és tovább táplálom, hogy egyre jobban erőre kapjon?  Valóban azon fogok dolgozni, hogy fölszámoljam a fejemben uralkodó zűrzavart? 

Ian D. Robinson

Nem sokat aludtam az éjszaka, 4:37-kor magamtól felébredtem. Fél hatkor indultunk otthonról, Feri vitt fel Budapestre. Kicsit körülményesen értünk a Szent Anna rétre, de végül szerencsésen megtaláltuk. 7 órára már elég sokan gyűltünk össze, ott voltak a találkozóról megismert csapattagok, több hozzátartozó és mint később megtudtuk, alkalmi kísérőnk is volt szép számmal. Egy közös imával köszöntöttük egymást, kértük a jó Isten segítségét és áldását utunkra. A Normafánál megcsodáltuk a reggeli Budapest látképét, egy városáldást adtunk gyönyörű fővárosunkra. Kb 20-an indultunk neki a városba vezető meredeken ereszkedő útnak. 

 Indulás előtt Jutkával a Szent Anna réten

 Első megállónk a Kútvölgyi templomnál volt, ahol Beatrix nővér köszöntött minket és mesélt a templom történetéről.Kb. egy fél órát pihentünk, majd a Városmajori templomhoz tértünk be. Visszaemlékeztem, hogy 6 évvel ezelőtt itt hoztam meg azokat a döntéseket,  amelyek elindítottak egy olyan úton, ami merőben különbözött az addigi életemtől. Itt határoztam el, hogy a nyári szünidő jelentős részét, Erdélyben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik gyermekotthonában fogom tölteni önkéntes segítőként. És ez csak a kezdet volt!

Öten a csapatból a Városmajori templom bejáratánál ( mellettem sorban: Piroska, Gizi, Judit és Ágota)

Rövid pihenő után felsétáltunk a Várba. A turisták nagy érdeklődése közepette körbejártuk a Mátyás templomot, majd be is mentünk, természetesen megkülönböztetett figyelem mellett. Ezután lesétáltunk a Dunapartra, átmentünk a Lánchídon és énekszó kíséretében vonultunk a Bazilika felé. Rövid fotózkodás után bementünk a templomba, ahol részt vettünk a mi tiszteletünkre tartott déli misén. Református vallásom miatt passzív szemlélője voltam ezeknek a ceremóniáknak, de valahogy mindig megérintették a lelkemet és mélyen meghatottak.

A Lánchídon, háttérben a Budai Vár

A Bazilika felé

Az Andrássy úton végighaladva értünk ki a Hősök terére. A Városligetben elsétáltunk a Regnum Marianum helyén lévő emlékműhöz, ahol a csapat úgy döntött, hogy a Városligeti Sörsárorban szeretne pihenőt tartani. Már nagyon jól esett a pihenő, igencsak kezdtem fáradni. Egyre erősebben éreztem az éjszakai nem alvásom következményét. Ittam egy kávét, megettem az útra csomagolt szendvicsemet és újult erővel vágtam neki a délutánnak.

Innen a Bosnyák téri templomba mentünk. Itt kaptam a szomorú hírt otthonról, meghalt az egyik nagyon kedves nagynénik, Teri néni. Nagyon elszomorított a hír, különösen azért is, mert az utóbbi időben nem hívtam, nem kerestem Teri nénit. Olyan valamit mulasztottam el, amit már nem tudok bepótolni.

Templomokból és imádságokból nem volt hiány már az első napon sem, de ehhez a zarándoklathoz mindez hozzá tartozott. Rákosszentmihályra érve már nagyon fáradtak voltunk, látszott a csapaton. Egész nap Budapesten az aszfalton, forgalmas utak mellett ballagtunk és még mindenki cipelte a teljes felszerelését is. De innen még két órát gyalogoltunk, már elmúlt 8 óra, mire beszédültünk az árpádföldi plébániára. Nagy szeretetvendégséggel vártak minket. Babgulyás volt és rengeteg süti, ásványvíz, kóla, sör. Amikor bevonultunk a közösségi helységbe, a hívek a Boldogasszony anyánkat énekelték, nagyon megható volt. Az asztal szépen meg volt terítve, nem tudtam a könnyeimet visszatartani.

Este sokáig beszélgettünk, mindenki bemutatkozott. A Mária Rádió készített velünk riportot.

Az utat napközben elég jól bírtam. Amikor a Normafánál lehajoltam, hogy bekössem a cipőmet, megint becsípődött a forgóm. Sántikálva jöttem le a hegyről, minden lépés fájdalmas volt, de bíztam benne, hogy el fog múlni. Ez egy figyelmeztetés volt, hogy nem magától értetődő, hogy minden rendben legyen. Aztán az első templomi pihenőnél észrevétlenül megszűnt a fájdalom. Amikor tovább indultunk, már minden rendben volt.

Napközben hideg és meleg időszakok váltakoztak, de alapjában véve, kellemes volt az idő. Kb. 30-an vonultunk a városon keresztül. Sokat beszélgettünk, ismerkedtünk egymással. Még azt sem tudtam pontosan, ki jön, pontosabban, ki szeretne végigjönni, Csíksomlyóig. Nézegettem, akinek nagy hátizsákja van, az jön, akié kicsi, az nem.

A szállás kellemes csalódás volt, meleg fűtött helységeben tornamatracok voltak a földre lerakva, polifoamra nem is volt szükség. Vacsora után kipakoltuk az asztalokat, leraktuk a földre a matracokat, ott aludtunk. Volt 1 zuhany és 2 WC. Már éjfél lett, mire elkezdtünk nyugovóra térni. Én kimentem a konyhába, elmosogattam, majd írtam a naplómat. Nem akartam elmaradni a krónikával. Mire én is belebújtam a hálózsákba és elnyúltam a matracon, a társaság nagyobb része már aludt. Páran horkoltak, de a füldugó nyugodalmas éjszakát biztosított.

Lefekvéshez készülődve

Rengeteg dolgom és feladatom volt az indulást megelőző hetekben. Szerettem volna az Útra összpontosítani, de nagyon nehéz volt. Bíztam magamban, nem egy ismeretlen dolognak vágtam neki, de azért mégis...

Az, hogy elindulok a Mária úton, már tavaly nyáron megfogalmazódott bennem. Azt is eldöntöttem, a pünkösdi csoportos zarándoklatra fogok jelentkezni. Az iskolában nagyon tudatosan készültem a hosszú távollétre. Nem volt érettségiző osztályom, kértem, ne legyek osztályfőnök, kértem és kaptam hat hét fizetés nélküli szabadságot. A Mária út honlapját figyelve, már januárban elküldtem a jelentkezésemet, amit viszonylag gyorsan vissza is igazoltak. Az, hogy drága barátnőm és Caminos zarándoktársam, Jutka is velem, velünk fog jönni, csak március 20-án, derült ki. Innentől kezdve már együtt készültünk, ami abban mutatkozott meg, hogy minden este telefonáltunk és megbeszéltük, ki, hol tart az előkészületekben. Nekem a felszerelés adott volt, a teljes Caminos felszerelést vittem magammal. A gondot a cipő jelentette (megint). Rájöttem, a régi és nagyon jól bevált cipőmben már nem vághatok neki egy közel 1000 km-es gyaloglásnak, mert a talpa annyira elkopott, hogy biztos nem bírná ki az utat. Vettem egy "azt hittem ugyanolyat", de kiderült nem jó. A próbagyaloglások során kiderült, valami baj van a felső rész kialakításával. Annyira nyomta a lábfejemet, hogy képtelenség volt benne járni, pedig 22 ezer forintot adtam érte. Visszavittem a boltba, mondták bevizsgáltatják, majd értesítenek az eredményről. Ott álltam pár héttel az indulás előtt, alkalmas és bejáratott cipő nélkül. A Decathlonban több órás próbálgatás után vettem egy túrabakancsot, 15 ezer forint volt. Egyetlenegy 35 km-es próbagyaloglást tettem benne, nem volt semmi gond, jól bírtuk egymást. Hála Istennek jónak tűnt a választás. 
Vettem egy új eső és túranadrágot, polifomot és egy hosszú ujjú sport pulcsit. Ezekkel egészítettem ki a meglévő felszerelésemet. Arra gondoltam, ha bármi hiányzik, minden pótolható lesz. 

Mivel ezt a naplót utólag írom, elmondhatom, nagyon jól csomagoltam. Semmi nem hiányzott és nem vittem olyan dolgot magammal, amit nem használtam volna. 

Gyorsan teltek a napok, és már csak azon kaptam magam, holnap indulunk.

Április 13-án, hétfőn még 13 óráig tanítottam, De a gondolataim már az Úton jártak. Akik tudták, hogy indulok, kedvesen búcsúztak, kollégák és diákok is. Tanítás után pénzt váltottam, 900 lejt és vettem 1-2 apróságot, de a csomagom tartalma együtt volt, bár egyelőre még a gyerekszoba heverőjén, ömlesztve. Még sok tennivalóm volt délután és este, éjszaka fél egykor kerültem ágyba. Akkora sikerült mindent megcsinálnom, nem maradt elvégezetlen feladatom és végül a zsákot is bepakoltam. Hát megint 10 kg lett.

Fáradtan és várakozással teli izgalommal kerültem ágyba, még fél kettőkor is néztem az órát, de utána már nem emlékszem semmire, elaludtam. 

Csíksomlyói legenda

 A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között.
Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött.
Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre.

Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet.
Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig a jóság energiája.

Tódultak a nemzetek minden felülről.
Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról.
Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök vontatta szekereken.
Megteltek a közeli dombok népek sokaságával.
Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha.
A megérkezettek felsorakoztak egymás mellé.
Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem volt senkinél, mert maga
az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott.

A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki.

Amikor mindenki egybegyűlt az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést.
Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg hegyek fölött.
Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra.
Majd igazságosan szétosztotta a földet népcsoportok között.
A következő intelemmel engedte útjukra:

"Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott.
Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan
és céltudatosan jó gazda módjára!"
Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket!

Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák.
Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt
a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt
hitte volna, hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még
oda senkinek. Mivel az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok.
Ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen,
tudta, kikre kell várnia.
Íme, egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé.
Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány
ült feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt.
A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy
felnemesíti az ötvözetet. Az Úrnak felvidult a lelke, mert
bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta kié
lesz a megáldott föld!

- Kik vagytok ti? - kérdezte a gyerekeket.
A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől.
A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.

- Üdvözölve légy mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok a testvérem Székely.
Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton.
Az Úr elfogadta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott
ajándékot embertől.

- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet
sorsát cipeljétek!
- Nincsenek szüleink, nem is voltak! - csilingelte a kislány.
- Honnan jöttetek? - faggatta tovább az Úr.
- Csillagösvényről. - szólalt meg a fiúcska is félénken.
- Országot akartok magatoknak?
- Azt akarunk Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és
anyát is, aki védelmezzen bennünket!
- Apát adjak, meg anyát is? - kérdezte az Úr meglepetten.
- Igen, mert csak Te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és a könyörületes!
- Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak - mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét.

Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett.
Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.

- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért
meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme, itt van ez a föld, amit nemrég
megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre!
De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket,
tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt,
ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek.
Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja,
a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak,
a világ Megváltójának és szeretett fiamnak anyját!
Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!

Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben.
Lehajolt megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket!

Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan:
Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben,
és reményben közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását
és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.