Nyíljon ki szívetekben az örömvirág,
Zengjétek, hogy hallja meg az egész világ.
Édesanyánk hozzád jöttük,
Lángadozva, mert szeretünk, ó Szűz Mária,
Hogy köszöntsünk, úgy mint egykor az Úr angyala.

A földre tett matracokon egész jól aludtam, bár reggelre a homlokom telel lett csípésekkel, sorban egymás után, van vagy 10 db. Nem kellett túl korán kelni, kényelmesen készülődtünk. Félreraktuk a matracokat, a hálótermet visszaalakítottuk étkezővé és megreggeliztünk. Erikától, aki 10 napig volt a vezetőnk fájó szívvel búcsúztunk. Nagyon megszerettük őt.

A mai nap Bárdos István volt a vezetőnk. Ennek a napnak nagyon kevés köze volt a zarándoklathoz, sokkal inkább nevezhető egy protokoll napnak.

Röviddel az indulás után egy kis templomba tértünk be, ahol megkaptuk a második reggelinket. A viszonylag korai időpont ellenére szép számban voltak jelen, főleg idősebb hölgyek, akik nagyon kedvesen fogadtak minket. Egy 92 éve néni imaszándékát én írtam be a kis füzetünkbe.

A következő állomásunk a Jezsuita Gimnázium volt. A miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium a jezsuiták egyedüli, Magyarországon működő nyolc és négy évfolyamos gimnáziuma. Ez egy hatalmas komplexum. Megnéztük a templomát, ahol röviden imádkoztunk, majd egy közösségi helységbe vonultunk, ahol ismét egy kis enni- és innivalóval kínáltak.

Az Avason keresztül értünk Miskolc belvárosába. Először a Polgármesteri Hivatalba vonultunk, a város elöljáróinak és a média képviselőinek kíséretében. A köszöntő szavak után természetesen itt is volt fogadás, kávét és üdítőt kínáltak. Becsomagolt szendvicseket kaptunk az útra, ami szerintem egy nagyon jó ötlet volt. A Városi TV interjúkat készített, engem is megszólaltattak. Csak azt kértem, arról ne kérdezzenek, milyen indíttatásból indultam el, mert akkor biztosan elsírom magam. Végül egész jól sikerült a riport. A felvezető szövegben elmondták, hogy székesfehérvári pedagógus vagyok és hat hét fizetés nélküli szabadságot vettem ki, hogy erre az útra eljöhessek. Majd én beszéltem arról, hogy ez már a harmadik zarándokutam, a négy évvel ezelőtti Camino és a tavalyi Magyar szent Jakab Út után.

Az egyik kapun ki, a másikon be- állapítottuk meg magunk között és hősiesen tűrtük a kirakatba állítást, sztárolást. Alig hagytuk el a Polgármesteri Hivatalt, a pár házzal odébb levő Katolikus Gimnáziumba tértünk be. Az összes gyermeket felsorakoztatták az udvaron, úgy vonultunk be eléjük, énekszóval, taps kíséretében. Itt is köszöntő, az énekkar szereplése fogadott bennünket. Bárdos István néhányunkat, köztük engem is felkért, mondjak pár szót magamról. Nem volt nehéz a gyerekekhez szólni. Elmondtam, hogy pedagógus vagyok, ilyen korú fiatalokat tanítok, akik most minden bizonnyal nagyon örülnek, hogy egy csomó matek és fizika órájuk elmarad.

A katolikus gimnázium tanulói szalagot kötnek a zászlónkra és kis élelmiszercsomagokat adnak át útravalónak

A Minorita templomhoz érve vettem észre, volt egy telefonhívásom. Hát az igazgató nő, Vali keresett, érdeklődött, hogy vagyok, hol járunk. Nagyon jól esett ez a figyelmesség. Utólag is köszönöm neki.

A Református Deszkatemplom mellett hagytuk el Miskolcot. Bemenni nem tudtunk, mert éppen temetés volt.

A cigánysoron keresztül értünk ki a városból.

A várost magunk mögött hagyva egy gyönyörű réten pihentünk meg. Szép kilátás volt a városra. A fűben elheveredve pihentünk egyet, megettem a Polgármesteri Hivatalban kapott szendvicset. Nagyon kevés km van mögöttünk, a sok program miatt alig haladtunk.

16 órakor, menetrend szerint értünk Szirmabesenyőre, ahol a görög és a római katolikus templomot is bejártuk. Mindenhol volt fogadás. A római katolikus pap nagyon aranyos volt, jókedvű, derűs.

Nagyon késő délután értünk Sajóvámosra, ahol görög katolikus fogadás volt. Itt szólított meg a 92 éves Hermina néni, aki útravalónak adott egy levél Algopirint, 1 csomag szódabikarbónát és 1000 Ft-ot, hogy vegyünk útközben, amire szükségünk lesz. Könnyes szemmel és hálás szívvel fogadtam el az ajándékokat. A pénzt azzal, hogy elvisszük a Szűzanyához Csíksomlyóra, ott bedobjuk a perselybe az imakérése mellett. A gyógyszernek és a szódabikarbónának bizony nagy hasznát vettük útközben. Ez a drága Hermina néni nagyon ráérzett, mire lehet szüksége az embernek egy ilyen hosszú úton. Szeretettel gondolok rá mind a mai napig.

Már besötétedett, mire Sajópálfalára értünk, ahol a hívek mécsesekkel fogadtak a falu elején. Együtt vonultunk a görög katolikus templomba, ahol egy nagyon hosszú és fárasztó imádkozás következett. Kár, hogy ez a liturgia ilyen későre maradt. Nagyon kimerültek voltunk, semmi másra nem vágytunk, csak arra, hogy pihenhessünk. Már napok óta arra készültünk, Sajópálfalán egy szép zarándokszálló van, ott lesz a szállásunk. Villámcsapásként ért a hír, a zarándokszálló, amit egész úton vártunk, foglalt volt. Mi így egy tornaterembe kerültünk. Nem is az volt a baj, hogy tornaterem, de ez volt az eddigi legótvarabb hely. (Ezt már akkor elhatároztam, hogy így fogom leírni.) Nagyon hideg volt, koszos matracokat rakhattunk a földre. Olyanok voltak a matracok, mintha valami lomtalanításból szedték volna össze, otthon a kutyát nem fektetném rá. Miután elfoglaltuk a szállást, lehetett menni vacsorázni. Jutka, Icu és én maradtunk. A mai nap megpróbáltatásai után egy vacsora hiányzott a legkevésbé. Míg a többiek ettek, lezuhanyoztam, mostam, legalább meleg víz volt.

A nap nem volt túl nehéz, de estére nagyon elfáradt a lábam.

Napközben beszéltem a húgommal, Marikával, sajnos beteg, nagyon aggódom érte. Nagyon sírtunk mindketten a telefonba.

A homlokomon nagyon csúnyák lettek a csípés nyomok. Valami végigsétált rajta az elmúlt éjszaka és végigcsipkedte az egész homlokomat. Jaj, jaj, zarándokélet, zarándoksors!