Az út során végig naplót vezettem a kis kockás füzetembe, tulajdonképpen az ott leírtakat dolgozom fel a mostani blogomban. Nagyon keveset változtattam a megfogalmazásokon, azt szerettem volna, hogy azok a gondolatok legyenek olvashatóak itt is, amiket és ahogyan az út során leírtam. Sajnos a kis kockás füzetben a 38. nappal vége a történetnek, már csak néhány név, cím és telefonszám bújik meg az utolsó oldalakon. Így most, a két utolsó nap történéseit emlékezetből fogom leírni.

Az éjszaka úgy aludtam, mint a bunda. Letettem magam a matracra, bedugtam a fülemet, bebújtam a zsákba és pillanatok alatt mély álomba merültem. Kimondhatatlanul fáradt voltam, de így voltak ezzel a többiek is. Reggel furcsa érzésekkel ébredtem. Ma már megérkezünk Csíksomlyóra, vége a zarándoklatnak. Hihetetlen.

Reggel, ébredés után gyorsan összecsomagoltunk, közösen megreggeliztünk és már vonultunk is a falu főterére, ahol már vártak a szekerek és egyre több ember gyülekezett. Csomagjainkat a szekerekre pakoltuk, hasonlóan, mint tegnap és elindultunk. Tegnap már írtam, 240-en voltunk. Szín magyar falvakon vonultunk keresztül, Csíkdánfalva, Csíkmadaras, Csíkrákos, Madéfalva. Időnként pihenőt tartottunk, ilyenkor az egész csapat leheveredett valahol az út mellett, az árokparton, vagy éppen egy kocsma közelében. Madéfalván himnuszok éneklésével, zászló- és főhajtással tisztelegtünk a kivégzettek emlékművénél. Majd Csíkcsicsó következett és 14 óra körül már láttuk Csíkszereda házait, valamint Csíksomlyó dombja kezdett egyre élesebben kirajzolódni előttünk. Látni véltük a domboldalban Zsolti fehér jurtáját. Egyre hevesebben dobogott a szívünk. A várakozás furcsa izgalma járta át mindenünket. Fáradtak voltunk, mert nagyon meleg volt és végig aszfaltúton ballagtunk, de ez a fáradtság most valami nagyon furcsa, érzéssel keveredett. Szomorúság – boldogság!!! Szomorúság, hiszen tudtuk, ma véget ér valami, ami az életünkben egy kitörölhetetlen, mély nyomot fog hagyni. Már akkor tudtam, semmi sem lesz olyan többé, mint eddig volt. Boldogság, hiszen megérkezünk oda, ahová 40 nappal ezelőtt elindultunk. És bár azt is tudom, az út a fontos, nem a cél, mégis az egész út azért volt, hogy valamikor célba érjünk. És ez a cél most ott volt tőlünk belátható távolságban.

Háromnegyed háromkor fordultunk be Csíkszeredán egy iskola udvarárba, ahol a gyergyói társaink éjszakáztak. A szekerekről leszedtük a csomagjainkat, átpakoltuk egy autóba, így vitték tovább a szálláshelyre. Háromnegyed négykor értük el Csíksomlyó közigazgatási határát, majd rövidesen elértünk a Kegytemplomhoz. Sok ismerőssel találkoztunk, boldogan ölelkeztünk zarándoktársainkkal. Megérkeztünk! Megcsináltuk! Sikerült!

Egy rövid imára bementünk a templomba, majd elfoglaltuk a szálláshelyünket, a templommal szemben levő Salvator panzióban. De nem szobát kaptunk, hanem egy üres konferenciaterem volt kijelölve számunkra. A drága Küsü atya ismét megjelent a csíkos matracokkal, így lett komfortos a szobánk.

Pihentünk egy kicsit, majd este ismét átmentünk a templomba, ahol felolvastuk az imakéréseket, amiket az út során ránk bíztak azok a kedves emberek, akikkel valamilyen kapcsolatba kerültünk. Minden imakérés eljutott Szűz Máriához. Nekem még külön volt egy küldetésem is. A Halmajon kapott kis csomagot kellett a Szűzanyához vinnem. Egész úton féltve őrizgettem. Ott és akkor, a kis dobozkát, benne Kádár Bianka kérésével és a Rózsafüzérrel együtt először hozzáérintettem a Szűzanyát ábrázoló szobor lábához, egy rövidet imádkoztam és a kis csomagot beletettem a szobor előtt levő ládikába. Hullottak közben a könnyeim és csak arra tudtam gondolni, ez volt az én küldetésem az útra, nekem azért kellett Csíksomlyóra mennem, hogy ezt a kérést ide el tudjam vinni. Köszönöm a jó Istennek, hogy én lehettem ennek közvetítője és remélem Bianka betegségében azóta jobbulás következett be. Tiszta szívből kívánom neki. Ismeretlenül is szeretettel gondolok rá és köszönöm, hogy megbíztak bennem.

Volt még egy nagyon megható pillanata ennek a napnak. Mi már bent voltunk a templomban, amikor láttuk, Vendel, is jön befelé. Ő volt az, akit a Bucsin tetőn teljesen kimerülve találtunk és a mi segítségünkkel érte el aznapi szállását. Szóval, Vendel is meglátott minket, odajött hozzánk, és mivel én voltam hozzá legközelebb, megfogta a kezemet, megszorította és csak annyit mondott: Köszönöm nektek, hogy elhoztatok Csíksomlyóra.

Bár nagyon fáradt voltam, nagyon nehezen tudtam elaludni. Mindenféle gondolat kavargott bennem. Hihetetlennek tűnt az elmúlt 40 nap. Pedig valóság volt, amit mi éltünk meg, mi tizenketten, akik 2015-ben Budapestről Csíksomlyóra gyalogoltunk, hogy ott lehessünk a pünkösdi búcsún, ami nem csak egyszerűen egy búcsú, nem csak egy szabadtéri egyházi szertartás, hanem a világ magyarságának legnagyobb találkozója.

Gyülekezés reggel Csíkkarcfalván

Indulunk

Pihenő napközben valahol

A kép magáért beszél

Az utolsó szállás

A megérkezés utáni pillanatok